Hát az úgy volt, hogy csütörtökön majd nem csinálok semmit suli után, de arra jutottam, hogy otthon is tudok pihenni, tehát inkább felpattantam egy vonatra, és lementem Aveiroba. Aveiro egy kisebb város, kb 50 kilométerre délre, óceánparton, kis csatornákkal, amolyan mini-Velence feelingje van. 

Persze a vasútállomása a legszebb, of course :D 

Másnap szervezett látogatás Bragába, ez inkább vallási jellegű település, sok templommal. Közülük a legszebb egy hatalmas domb tetején van, siklóval lehet felmenni hozzá, vagy egy majdnem 600 lépcsőfokból álló gyönyörű lépcsősoron, amit kápolnák és kutak szegélyeznek. Tényleg nagyon feelinges a hely.

Aztán szombaton két csoporttársammal nagy kirándulást tettünk a Douro völgyében. Reggel 9.15-kor van egy vonat, tömve volt emberekkel, sokan álltak is, nagyon népszerű turistahely. Ebben a völgyben terem az a szőlő, amiből aztán a portói borok készülnek. 

Először is egy random sztori a vonatról. Odaült hozzánk egy egyetemista csaj, mert csak ott volt hely. Amúgy voltak vagy 10-en, csak nem tudtak egymás mellé ülni. Ezután Réguában a csoporttársaim leszálltak, az egyetemisták pedig egy az egyben odaültek mellém, majd elkezdtek sörözni. Ezután elővettek valami sütit, majd úgy döntöttek, hogy engem is bevonnak a társaságukba, úgyhogy kezembe nyomtak egy nagy szelet sütit, majd egy srác megkérdezte, hogy kérek-e sört. Mire kimondtam, hogy "köszi nem", már a ki is nyitotta és a kezembe is nyomta, majd részletesen kifaggattak, hogy honnan jöttem, mit csinálok, megdicsérték a nyelvtudásom, és megígérték, hogy amint megérkezünk Pinhãoba, szólnak. Ahányszor lassított a vonat, egyből rohantak az ablakhoz megnézni, hogy hol vagyunk, nehogy ne szálljak le időben, majd Pinhãonál elbúcsúztunk, mert ők Pocinhóig mentek. Imádtak őket. :D 

A két csoporttársam a nosztalgiavonathoz ment, ami Régua állomásról délután indul, és Tuáig megy, aztán vissza. Ez annyiból különleges, hogy csupa régi vagon, fapados "ülések", viszont a fedélzeten van borkóstolás, helyi kajakülönlegességek, folklórcsoport akik énekelnek, tehát adja a portugál életérzést a dolog. Ugyanakkor drága, az út alig háromnegyed óra oda és háromnegyed vissza, ugyanakkor 40 euró. Szóval én inkább nem szálltam le Réguában, hanem továbbmentem Pinhãoba, és ott kis téblábolást követően megkezdtem a gyaloglást a Casal de Loivos-i kilátó felé. Casal de Loivos egy pici falu fent a dombokon, és hát az oda vezető út, bár mindössze 4,6 kilométer, de laza 200 méteres szintkülönbséget is jelent, szóval elég para volt. Lehet még keveset is mondtam a 200 méterrel. Szóval hosszú gyaloglás volt, a 36 fokos hőség sem volt segítségemre, dehát a jó dolgokért mindig meg kell szenvedni. Márpedig jó dolog volt, ilyen a kilátás fentről:

Aztán visszamentem Pinhãoba, és megvártam a következő vonatot, amivel elmentem Tua állomásáig. Itt megnéztem az egykori tuai kisvasút nyomvonalát, ami egy gyönyörű folyóvölgyben halad, viszont bezárták, az újranyitására pedig kb. semmi esély, mivel egy 4 kilométeres szakaszt épp most fognak elárasztani egy épülő vízerőmű kedvéért. Egyszerre sajnálatos, és egyszerre csodálatos is, ahogy néztem az épülő hatalmas gátat, a hozzá kapcsolódó rengeteg épülettel. 

Aztán megvártam a nosztalgiavonatot, csináltam róla pár képet, majd az esti vonattal visszatértem Portóba. Nem sikerült aludnom a vonaton, mivel ezek a vonaton is csak ordibálnak :D Végül 9 után értünk be Portóba, és mint kiderült, a 3 busz közül, amivel a belvárosból haza tudok jutni, a 203-as 20.50-kor, a 204-es 20.45kor megy utoljára, tehát maradta 200-as, amire 20 percet kellett várnunk. Shit happens.

22.40-kor már itthon is voltam, ahol sárgadinnyével és sonkával zártam a napot, köszönhetően a kedves házigazdák felajánlásának. :) 

Szóval, kedd reggel reményteljesen indultam útnak első iskolai napomra. Mivel már tudtam, hogy nagyjából mennyi idő alatt lehet beérni a suliba, így természetesen el is késtem, úgyhogy 9.11-re sikerült is beérni a terembe, ahol a többiek már éppen egy papírt töltöttek ki. Sokról nem maradtam le, adatokat kellett beleírni, plusz néhány basic kérdésre válaszolni, úgyhogy semmi extra.

Ezután ismerkedős játék következett, mindenki kapott egy kis műanyag dolgot, az enyém egy zöld hatszög volt, és meg kellett keresni azt, akinek ugyanolyan alakzat jutott. Ezután egy kérdéssor alapján végig kellett menni ilyen dolgokon, mint hobbik, életünk nagy kihívásai, félelmei, sikerei, stb.stb., hogy jobban megismerjük egymást. Engem egy szerb sráccal sorsoltak össze, egészen jófej volt, és vidáman közölte hogy tudja magyarul mondani azt hogy FERENCVÁROS. :D Amúgy egészen vegyes a csoport összetétele. 3 spanyol, 2 venezuelai, 2 kínai, egy német, egy svéd, egy japán, egy ecuadori, egy Olaszországban élő argentin, egy szerb és én. Jófejek, és elég magas a szint is, úgyhogy hatékony volt az óra.

Ezután más párral sorsoltak minket össze, itt egy kínai csajt kaptam, és vele kellett egy újságcikket elolvasni majd a többieknek prezentálni, és ezzel kapcsolatban beszélgetni és kérdésekre válaszolni. Mi a tulajdonosi viszonyok kuszasága és a pénzhiány következtében omladozó lisszaboni paloták lehetséges hasznosításáról folytattunk diskurzust, de előkerült a néhány évvel ezelőtt az egész luzofón (= portugálul beszélő) világban bevezetett új helyesírás, a 18 éven aluliak alkoholfogyasztása, egy helyi szappanopera egyik szereplőjének letartóztatása, és egyéb érdekes témák is.

Végül egy nyelvtani kvízt kellett két hatfős csapatban megoldanunk, aminek végül nem lett nyertese, mert mindkét csapat jól válaszolt minden kérdésre. Okosak vagyunk, na. :D

Ezután elmentem shoppingolni, megejtettem életem első portugáliai készpénzfelvételét, majd kivonatoztam Granjába, ahol a strand megtekintése után természetesen a vasúthoz vezetett az utam. Ezután Campanhãról a közvetlen busszal jöttem haza, ami itt tesz le a ház előtt, cserében sokáig tekereg a belvárosban, de legalább láttam pár dolgot, amiért valamelyik délután vissza kell mennem. Például egy templomot, ami tele van azulejokkal. Ez egy sajátos portugál művészeti forma, itt egy példa: 

Ma csatlakozott a kis csoportunkhoz egy újabb tag, egyenesen Kelet-Timorból. Kelet-Timorról annyit érdemes tudni, hogy Kelet-Ázsiában helyezkedik el, 1 milliós lakossága van kb., és portugál gyarmat volt anno. A reggeli órák után egy kis vezetett túra történt Porto belvárosában, majd látogatás Gaiába, ahol egy híres pincészetben vezettek minket körbe, és kóstoló is történt. Elképesztően finom, édes, viszont elég erős vörösborok ezek, van 20%-os alkoholtartalmú is, ami azért már eléggé be tud ütni, főleg így a 30 fokban, ami most itt van.

Kezd összerázódni a csapat, és egyre többet beszélgetünk egymással, ebédnél egy japán, egy argentin és egy spanyol társaságában beszélgettem a görög csődről és az eurózónából való kilépésük esélyeiről, borkóstolás közben pedig egy spanyol, egy argentin, egy orosz és egy ír társaságában a tokaji borokról. :)

Utána haza is tértem, még előtte betértem a Pingo Docéba, ahol igen jó minőségű sonkára tettem szert, és igen olcsón, úgyhogy most épp azt eszegetem. Nagyon jó minőségű kajáik vannak amúgy, mind a Pingo Doce, mind a Froiz magasan veri az otthoni szupermarketeket minőségben, árban viszont nem nagyon. A legtöbb dolog vagy ugyanannyiba kerül, vagy 10-15%-kal drágább, mint otthon, de nincs vészes eltérés. Persze a választék teljesen más, jóval kevesebb féle felvágott van (viszont a presunto még mindig sokkal királyabb, mint bármilyen magyar felvágott :D ), ellenben az utolsó kis zsebszupermarketben is lehet garnélát, kagylót és tengeri halakat kapni, sőt a közelben lévő közepes méretű Pingo Docéban ma láttam ráját is. Nagyon rá vannak kattanva a joghurtokra, elképesztő választék van belőlük, amivel engem meg is vettek kilóra, mert én is nagy rajongója vagyok a műfajnak… A péksüti-választék kielégítő, a gyümölcsök között sok a – számunkra – egzotikus, de azok viszont cserébe nem olcsók. A sör viszont drága és nem is olyan jó, tehát maradunk a bornál, hiszen mégiscsak Portóról van szó… :D A bor pedig egész olcsó, a közepes kategóriás borokat ilyen 2-3 euróért meg lehet venni (/üveg), de normális portóit is lehet 8 euróért kapni, szóval annyira nem elképesztő. Persze fent a pincészetben láttunk 500 euró/üveg árfolyamú borokat is, igaz, azok 30-40 évesek, szóval érthető az árazás.

Úgy döntöttem, hogy kiveszek egy kis szabit ma estére, úgyhogy már nem megyek sehová. Megérdemlek egy kis pihenést. Holnap teszek egy sétát a belvárosban suli után, holnapután szervezett látogatás Bragába, szombaton pedig szerintem Viana do Casteloba fogok ellátogatni, vagy Pinhãoba (még nem vagyok biztos egyikben sem). Vagy egyikbe szombaton, másikba vasárnap. Who knows, a spontaneitás híve vagyok. :D

Ezzel búcsúzom. Até já!

Szóval, vágjunk is bele a közepébe, bevezető nélkül is elég hosszú poszt lesz ebből. :D

Kezdjük az elején. Szombat, 04:40, Budapest Liszt Ferenc Airport. Hullafáradtan, délután megejtett egy óra alvás után reményteljesen felszállok a gépre, hogy aztán rájöjjek, hogy a vészkijárat mellett fogok ülni, ahol ugyebár nincs ablak… Fantasztikus. Persze az érzés azért megvan, így sem olyan rossz, meg legalább van 4 méter hely előttem, tehát kinyújthatom a lábaim, és aludhatok. Vagyis aludhatnék, ha tudnék repülőn aludni. Tehát marad a Candy Crush Saga, Lisszabonig két pályányit haladok előre. Ez is valami :D

Lisszabon, reptér. Leszállok a gépről, kicsit leülök és azon merengek, hogy úristen, most már TÉNYLEG Portugáliában vagyok, ez már nem csak egy álom. Aztán elindulok sim kártyát keresni, mert hát mobilnet nélkül nem élet az élet ugyebár… Olyannyira belemerülök a keresésbe, hogy szépen el is hagyom a reptér területét, majd a 15 euróért vásárolt 2 giga mobilnetet tartalmazó Vodás kártyámmal szépen visszamehetek és újra megejthetem a csomagellenőrzést meg a fémdetektort. Ezután még egy jó reggeli a Mekiben, az első találkozás a Compal narancslével, és már indulhatunk is tovább Porto felé. Kicsit libabőrös lesz a hátam, amikor bemondják a gépet, és újra rájövök, hogy mindjárt ott vagyok – amióta elkezdtem portugálul tanulni, kb. azóta ki akarok ide jönni, és hát végre itt vagyok. Hiába, az ilyen pillanatokat mindig nagyon meg tudtam élni :)

Leszállás Portóban, csomag is rendben megérkezett, rögtön meg is találom a metrót. Gyors telefon Luísával (a jelenlegi lakóhelyem tulaja), hogy jöhet értem a metróhoz, negyed óra és ott vagyok a Casa da Músicánál. Gondolom én. 10 perc várakozás után meg is jelenik a táblán, hogy már csak negyed óra, és jön is a metró – hétvégén ugyanis félóránként jár. Ehhez mérten igen nagy tömeg is van rajta, ahány ember, annyiszor két bőrönd, így még nagyobb élmény az utazás. Az ígért időpont után 25 perccel meg is érkezem a Casa da Músicához, ahol Luísa hatalmas mosollyal vár, és be is pattanunk a kocsiba, hogy ő körbevezet a környéken. Megnézzük, hol van a bolt, merre van nagyjából a suli, hol van a buszmegálló, hol lehet jót kajálni, stb. Majd körbevezet a lakásban, amiből annyit fogok fel, hogy hol az ágy. 4 óra múlva ébredek fel, óvatosan kinézek az ablakon, majd az óceán látványa rögtön feledteti is, hogy fáradt vagyok. Negyed óra múlva már lent sétálok a parton, felfelé a Douro torkolatától a folyó irányába, és észre sem veszem, de már lesétáltam 6 kilométert. Go back, 10-kor már alszom is. Ezután 10-kor még mindig alszom, 11-re sikerül kimászni az ágyból. :D

A vasárnapi program ott kezdődik, hogy kimetrózok Campanhã vasútállomására busz- és metróbérletet venni. Ugyanis mágneskártyás a rendszer, tehát nincs papíralapú jegy. Kétféle kártya van, a kék (Andante Azul) és az arany (Andante Gold). Az Azulra csak jegyeket lehet venni, tehát berakod az automatába, kiválasztod hogy hány jegy kell, kifizeted, és rátölti a kártyára. A Goldra csak bérleteket lehet rátölteni, és személyhez kötött. Minden utazás előtt érvényesíteni kell, és random ellenőrzik menet közben hogy még érvényes-e. A város és környéke vagy 20 zónára van felosztva, és minden bérlet csak X adott zónában érvényes, amit a tulaj választhat ki, nyilván minél több zónában jó, annál drágább. Két zónára 30 euró egy hónapra. Naszóval, a Gold kártyát csak ID felmutatása ellenében adják ki erre szakosodott bérletpénztárakban, amik közül egy sincs nyitva vasárnap (hiszen vasárnap a családunkkal töltjük az időnket, nem metrózunk), ugyanakkor a CP (Comboios de Portugal, portugál vasúttársaság) jegyirodáiban vasárnap is megvásárolható. Megveszem, majd át is metrózok São Bento vasútállomásra, ami igen hangulatos kis hely. Kicsit fura a vasútállomások rendszere btw, és most engedjetek meg egy mini kitérőt a fanatikusok kedvéért. Campanhã az északról jövő és a dél felé menő vasútvonal átmenőállomása, kicsit kiesik a városközponttól. Itt járnak a távolsági vonatok. Ugyanakkor vezet egy kiágazás innen a városközpontba, São Bentoba, a regionális vonatok nagy része ide bemegy, és itt fordul. Ugyanakkor Campanhãnak is van fejpályaudvari része, csúcsidőben pár vonat itt fordul, mert São Bentóba nem férnének be.

Innen kisétáltam az ikonikus hídra, ami Vila Nova de Gaiát köti össze Portóval, és legeltettem a szemem a látványon egy darabig. Elképesztő, hogy milyen helyen fekszik ez a város, és hát egészen jól ki is használták, nagyon szép lett az összkép.

Ezután go back home, kis pihenő, majd frissen vásárolt buszbérletem birtokában indulás Castelo do Queijohoz. Ez egy kis vár az óceán partján, és nevével ellentétben (magyarra fordítva: Sajtvár) egyáltalán nem sajtból van, sokkal inkább kőből. Innen pont rálátni egy öbölre, ahol szörfösökkel van tele minden, egész nagy hullámok vannak, de oda már nem megyek át, mert az már Matosinhos, és oda nem jó a bérletem. Márpedig sétálni már nem tudok, mert nagyon fáradt vagyok… 11-kor már alvás.

Még mielőtt a sulira rátérnék, vissza kell kicsit kanyarodnom a közlekedés részhez, mert egyrészt ez számomra az egyik legérdekesebb dolog, akárhol is vagyok, másrészt pedig itt tényleg nagyon fura. Meg akartam nézni, hogy hogyan tudok a leggyorsabban eljutni az egyetemre, és hát igénybe vettem a helyi közlekedési társaság, az STCP menetrendi tervezőjét, ami büszkén jelentette, hogy 2 átszállással összesen 55 perc alatt teljesíthető a táv. Az első szívinfarktust követően jobban megnéztem az egyes vonalakat a térképen, és rájöttem, hogy 5 perc gyaloglásra van egy buszmegálló, ahonnan a busz kevesebb, mint 20 perc alatt beér az egyetemhez. A netes kereső ugyanis megnézi, hogy a kiindulási ponthoz melyik a legközelebbi buszmegálló, és automatikusan csak onnan ajánl járatokat. Amúgy a buszoknak van menetrendjük, de ehhez igen ritkán tartják magukat, általában pont akkor jönnek, amikor kedvük van hozzá, ráadásul nem állnak meg a megállóban, ha az ember nem inti le őket, de akkor sem mindig. :D Ellenben mind légkondis, tök újak, és a nagy részük gázzal megy, ja, és mindegyiken van ingyen wifi. Csúcsidőben pedig elég vállalható a követési idő, és ahogy elnézem, használják is az emberek.

Szóval leintettem magamnak egy buszt reggel, és bementem az egyetemre, ahol szembesültem vele, hogy 9.30-tól lesz a szintfelmérő, nem pedig 9-től, úgyhogy duzzogva el is mentem nádcukros ivójoghurtot venni a Lidlbe, majd 1 óra alatt túlestem az írásbeli és a szóbeli részen is. Ezután kis kirándulás Campanhã vasútállomásra, a kedves olvasók nagy része számára abszolút érthetetlen indok, az ott tartozkódó vonatok lefényképezése céljából :D 

Majd 5-kor vissza, kis fogadás a kedves diákok számára, máris megismerkedtem egy német meg egy kínai sráccal, meg két mexikói csajjal, mindenki elég nyitott, és kis elégtétel, hogy a nagy részük nagyon rosszul beszél portugálul (nagyképűség OFF). Szóval fogadás, egy kis sumo de laranja (narancslé), pastel de nata (finom krémes kosár alakú süti :D ), aztán eredmény – C1, tehát a legmagasabb szintű csoport büszke tagjaként folytathatom. Úgy érzem, kemény 3 hétnek nézek elébe, de hát így lehet tanulni :)

Suli után még egy gyors látogatás a Castelo do Queijonál, egy doboz sör elfogyasztása a parti sziklákon, aztán go back home. Hosszú hétvége volt, az egyszer biztos.